Hirtelen jött az ősz, a hideg. Nem csípős, csak amolyan sima, csendes és fényes hidegség, olyasfajta, mint a márványszobrok bőre. A fák most még lombosak, de már hevülnek, és minden csupa sóvárgás. Minden szem ezeken a szélben bólogató fákon függ, minden tekintet keresi a lombok izzását, arra várva, hogy tüzet fogjanak, hogy lángoljanak, hogy ez évben is újra ellobbanjak a barnába hajló sárga és vörös nagy fejek. Mert ellobbannak hamar. A nagy fák lombjai. 
Szóval beköszönt az ősz. Az erkélyen kaspókban hervadó verbéna és korallka. Megfakult szirmok kevéske apró fürtje. Csak itt-ott, elvétve, mert ezek az egykor színes növények már zömében nem többek néhány rozsdaszínű, kacskaringós, kusza, részegen tekeredő szárnál, göndörré szikkadt levélnél. Zörgő csontvázak.
Mégis.
Azon gondolkodom, miért tölt el örömmel e haldokló virágok képe. Miféle kifordult sugallat ébreszti bennem ezt a várakozásteljes belső mosolyt, mikor ránézek ezekre az aszott, gubancos félig élő, félig holt korpuszokra? 
Talán az architektúra változása. A szépség káosza. Hogy mégis: átváltozás ez. Átmenet. Transzformáció. Vagy másképp nézve: körmenet. Ciklus. Megint másképp: utalás. Jel. De mindenképp bonyolult, struktúrált szövet, melynek jelentése fontosabb, mint az elszáradt kacsok kontúrjait kitöltő anyag. Írás ez: gazokból megfestett idegen betűk, melyek halkan, suttogva különös igéket olvasnak rá a világra...
Talán így van, és tényleg elhulló növényekből olvasok. Hallgatózok, mit súgnak nekem. És van az az októberi pillanat, amikor először érzed meg a kéményfüst szagát. Akkor is valami titkos tudásba kóstolok bele. Vagy az első hajnali köd. A föld felett gomolygó tejfehér fátyol, lassan úszó friss pára: Isten lehelete, ahogy két szó között megáll... Ilyen érzés az, mikor a változás beáll.

De az állandóság se különb. A változatlanság ismétlés. Az ismétlés mantra. A mantra is ige.