Egyszer baing! máskor puff.

Egyszer baing! máskor puff.

Születésem története

2016. október 31. - Frenky Gromek

'79 nyarán apám be akarta búgatni a kocát, hogy legyenek kismalacok. A gond csak az volt, hogy mikor eljött volna az idő, a kandisznó kirúgta az ól oldalát és folyton elszökött. Akárhogy erősítgette apám a kerítést a disznó mindig kiásta magát vagy talált valami kiutat, és ott kószált a kertben vagy elbarangolt a pósteleki határba. Anyám ekkor épp velem volt terhes, nővérem négy, bátyám kilenc éves. A tanyán se ivóvíz, se áram, se vezetékes gáz, se angol wc nem volt, csak egy kerekes kút ivásra alkalmatlan vízzel, és egy tábori budi a kert végében, aminek még lesz szerepe a történetben.
Szóval a kandisznó folyton megszökött. Egy alkalommal anyám épp kinn volt a kertben, mikor a 120 kilós sertés célba vette. Szaladt a disznó a nyolchónapos terhes anyám (és magzati jómagam) felé, anyu pedig futott előtte, csörtetett ki az utcára a Mókus csárda irányába el. Apám, bátyám, nővérem és Bundás kutyánk, szóval a családunk többi tagja pedig állt az ajtóban és kacagott. Tanyasi burlesk. Apám aztán valahogy befogta a sertést, és visszatessékelte az ólba.
Néhány héttel az eset után kezdtem kikéredzkedni: augusztus 27-én délután, mikor anyám épp a kerekeskútról húzta fel a vizet, megjött az első fájás. Szüleim vártak még türelmesen, hogy elkezdődjön a vajúdás, jóapám eme örömteljes várakozás idejének nagy részét a kert végében lévő tábori budin töltötte, mert elcsapta a gyomrát. Késő este aztán eljött az idő. Apám kerékpárra ült, és eltekert a két kilométerre lévő konzervgyárba, hogy hívja a mentőket, akik hamarosan meg is érkeztek. Felvették a vajúdó anyámat, ő azonban megkérte őket, hogy még ne induljanak, várják már meg a férjét, hogy el tudjanak köszönni egymástól. Apám még akkor is a tábori budin ült. Végül persze sikerült elköszönni, én pedig másnap, augusztus 28-án reggel 6 órakor megláttam a napvilágot.
És, hogy mi lett a kandisznóval? A kandisznó továbbra is úgy érezte, hogy neki szét kell rúgnia az ólat, igazi szabadulóművésszé nőtte ki magát két hónap alatt. Szeptember vége felé, mikor már javában azon a küldetésen dolgoztam, hogy jóanyám véletlenül se tudjon egy jóízűt aludni, azután nem volt mese, le kellett vágni a kandisznót. Egy egyhónapos csecsemő, egy négy- és egy kilencéves gyerek mellett, víz, gáz, áram nélkül, egyszóval a közmű teljes hiányában kényszerdisznótort tartottunk.
Szeptember végén meleg volt még. A húst a konyha hideg kövére terített lepedőkön hűtöttük, és kénytelenek voltunk hentest hívni a feldolgozásához. Apám arra apellált, hogy majd nagy részét talán el tudjuk adni, de sajnos Gerlán akkor három disznótort is tartottak, így nem volt igény a húsra. Nagyanyám, amit lehetett, kisütött, anyám pedig csodásan finom disznótoros pecsenyét készített (ugyan én még nem kóstolhattam, de így mesélte), a hús nagy része viszont: a kolbász, a hurka, a minden megsavanyodott a melegben, oda kellett adni a kutyának.
A szomorú történetnek azért két örömteli részére is rávilágítanék. Egy. Megszülettem, és, legalábbis én, ennek nagyon örülök. Kettő. A malacok ugyan nem születhettek meg, a kandisznót pedig nem is annyira levágtuk, mint inkább feláldoztuk, a kocák lakhelyére viszont fehér krétával valaki ezt a vidám feliratot festette: DISCO-ÓL. Ennyi nekem elég is. Meg, hogy élek.

Ősz

Hirtelen jött az ősz, a hideg. Nem csípős, csak amolyan sima, csendes és fényes hidegség, olyasfajta, mint a márványszobrok bőre. A fák most még lombosak, de már hevülnek, és minden csupa sóvárgás. Minden szem ezeken a szélben bólogató fákon függ, minden tekintet keresi a lombok izzását, arra várva, hogy tüzet fogjanak, hogy lángoljanak, hogy ez évben is újra ellobbanjak a barnába hajló sárga és vörös nagy fejek. Mert ellobbannak hamar. A nagy fák lombjai. 
Szóval beköszönt az ősz. Az erkélyen kaspókban hervadó verbéna és korallka. Megfakult szirmok kevéske apró fürtje. Csak itt-ott, elvétve, mert ezek az egykor színes növények már zömében nem többek néhány rozsdaszínű, kacskaringós, kusza, részegen tekeredő szárnál, göndörré szikkadt levélnél. Zörgő csontvázak.
Mégis.
Azon gondolkodom, miért tölt el örömmel e haldokló virágok képe. Miféle kifordult sugallat ébreszti bennem ezt a várakozásteljes belső mosolyt, mikor ránézek ezekre az aszott, gubancos félig élő, félig holt korpuszokra? 
Talán az architektúra változása. A szépség káosza. Hogy mégis: átváltozás ez. Átmenet. Transzformáció. Vagy másképp nézve: körmenet. Ciklus. Megint másképp: utalás. Jel. De mindenképp bonyolult, struktúrált szövet, melynek jelentése fontosabb, mint az elszáradt kacsok kontúrjait kitöltő anyag. Írás ez: gazokból megfestett idegen betűk, melyek halkan, suttogva különös igéket olvasnak rá a világra...
Talán így van, és tényleg elhulló növényekből olvasok. Hallgatózok, mit súgnak nekem. És van az az októberi pillanat, amikor először érzed meg a kéményfüst szagát. Akkor is valami titkos tudásba kóstolok bele. Vagy az első hajnali köd. A föld felett gomolygó tejfehér fátyol, lassan úszó friss pára: Isten lehelete, ahogy két szó között megáll... Ilyen érzés az, mikor a változás beáll.

De az állandóság se különb. A változatlanság ismétlés. Az ismétlés mantra. A mantra is ige.

süti beállítások módosítása